×Chapter 10×

Csak feküdtünk ott egymás mellett, néztük a csillagokat, és fogtuk egymás kezét. Olyan közel volt, hogy alig kaptam levegőt. Sosem kaptam levegőt, mikor a közelemben volt, a levegő izzott, és olyan érzésem volt, mintha felültem volna egy hullámvasútra. Akkor egyszer csak felnevetett. 

- Mi van? – kérdeztem mosolyogva. 

- Ez olyan fura. 

- Mármint a csillagok? – közben felkönyököltem, hogy ránézzek, de sötét volt és nem láttam az arcát. 

- Igen. 

- Naaa – mondtam nyafogva, és felálltam, aztán őt is rángatni kezdtem. – Most pedig… együnk! – kiáltottam, akkorra már ott állt mellettem, és egyenesen a szemébe néztem. 

- Tökéletes. Már úgyis kezdtem éhes lenni – jegyezte meg nevetve és a hasára nézett. 

De túlságosan is előre rohantam az időben. Nem sokkal korábban, még a ház előtt ültünk a lépcsőn. Akkor már biztos voltam benne, hogy ő is ugyanúgy érez, ahogy én. Vajon ő is kételkedett? Bizonyára. Nem hinném, hogy ilyen sokáig játszadozott volna velem, ha nem kételkedett volna. 

Mikor kezdett sötétedni, elhúzódtam tőle, hogy lássam az arcát.

- Most mi lesz? – kérdeztem, és hatalmas szemekkel figyeltem, mit reagál. Azonnal a szemembe nézett, még nem mondott semmit. Felállt, és engem is felsegített, de nem engedte el a kezem. A szívem úgy kalapált, hogy egy szöget is be tudott volna ütni az biztos. Közelebb húzott magához, hosszasan csak bámultuk egymást. Egyre hangosabban hallottam a saját szívverésem, és nem tudtam, hogy képzelem-e vagy tényleg mindjárt kiugrik. Már azt hittem összeesek, mert vagy két perce nem vettem levegőt, csak figyeltem. Végre csókkal pecsételte meg egyszerűnek ígérkező, ám végül mégis a végletekig bonyolódó újdonsült kapcsolatunkat.  Minden így kezdődött… 

Ezt követte jelenetünk a csillagokkal, amik a szobám plafonján éktelenkedtek, és sötétben foszforeszkáltak. 

Mesélő: 

Becca köszönés nélkül rohant be a nappaliba, átugrotta a kanapét, és levágódott. Így egyik oldalán Louis, a másikon Zayn ült, akik erre felnéztek az unalmas műsorból, ami a tévében ment. 

- Mit nézünk? – kérdezte Becca, és egyik fiúról a másikra nézett, azok meg egymásra. A komédiát Niall néhány másodperccel későbbi érkezése zavarta meg. Vigyorogva lépett be a szobába, és a haját piszkálta. A fiúk mindketten rá néztek, aztán Beccára, és egymásra. Azonnal mosolyogni kezdtek, és bólogattak, mert megértették a helyzetet, Niall pedig értetlenül tárta szét karjait. Akkor Liam lépett be teljesen természetesen, mire minden számpár rá szegeződött. 

- Mi van? – kérdezte értetlenül, közben megállt. 

- Semmi, semmi –mondta Niall, Becca és Zayn egyszerre és legyintettek, közben felhagytak Liam bámulásával, mire Louis vihogva bekiabálta. 

- Csak végre összejöttek – Becca csak ott ült, Elkerekedett szemekkel összenéztek Niallel, és nevetni kezdtek. 

- Végre – jegyezte meg Liam, és tovább sétált. 

- Akkor vegyük úgy, hogy elmondtuk – jelentette ki végül váll rándítva Niall, és a konyha felé vette az irányt. 

1 héttel később: 

Csak rohantam, és rohantam… futottam, ahogy a lábam bírta. Mindenfelé nyirkos volt körülöttem a táj, a ruhámat eső áztatta, de csak rohantam, és meg sem álltam. Egészen addig, ameddig el nem vágódtam a vizes zöld fűben. A leggyönyörűbb zöld fűben, amit valaha láttam. Csak úgy elterültem, és néztem az eget. Niall is utolért végre és rám vetette magát, mire mindketten nevettünk, mint két kölyök.

Szokás szerint az ébresztőm, egyre hangosodó zaja köddé foszlatta az álmot, amely már egy hete kísért. Sajnos mindig ugyanott végződik, és sosem tudom meg a folytatást. Bár már egy hete párt alkottunk Niallel, - minden macskaköröm, vagy elgondolkodás nélkül – reggelente mindig úgy ébredtem fel, hogy álomnak hittem az egészet. Az első SMS-ig, amit reggel kaptam tőle, mindig kételkedtem egy kicsit. 

Az utóbbi héten alig volt munkám a Nando’sban, ami egyet jelentett a sok szabadidővel, amit mind Niallel – és sokszor a többiekkel is - töltöttem. Néha még a stúdióban is ott voltam, nehogy unatkozni próbáljak a szabadidőmben. 

- Még nem is énekeltél nekem – mondtam neki egyik nap, majd csalódottan lehajtottam a fejem. 

- Szeretnéd? – kérdezte, miközben kisimította a hajamat a szememből. Csak rámosolyogtam, és bólintottam. Mióta megismertem őket, csak az ő zenéjüket hallgattam. Sosem voltam olyan valaki, aki minden nap hallgatja a rádiót, vagy csak úgy valami zenét. Nem jutott időm ezzel foglalkozni, miközben nemtörődömségemet tréningeltem, jobb híján lustálkodással. Annyira el voltam foglalva azzal, hogy megtaláljam önmagam, hogy végképp elveszítettem. Akkor jött Niall, és mindent megváltoztatott. Azonnal megtudtam, ki vagyok valójában. 

- Little Things – mondtam, mikor felvette a gitárját. 

- Miért épp azt? –próbált el néhány akkordot. 

- Csak… - nem akartam elmondani neki, hogy ebben szeretem a legjobban. Az összes közül ebben a legédesebb, és … Gondolatmenetemet a Little Things szakította félbe, és azzal a lendülettel egy újat indított el. Imádtam nézni, ahogy énekel, olyan volt, mint egy édes kisfiú tele érzésekkel. Lényegében, ő mindig olyan volt, mint egy édes, idétlen kisfiú. Bármit csinált, mindig vicc lett belőle, így szinte folyamatosan nevettünk. Minél több időt töltöttem vele, annál jobban éreztem a hasonlóságot közte és köztem. Először azt hittem, ő csak egy fiú, akivel egy nap megunjuk egymást, és semmit sem fogok érezni, mikor vége lesz. De aztán egyre több időt töltött velem, az összes közös szabadidőnket, amikor nem a fiúkkal kellett ilyen-olyan ügyben mutatkoznia, és én nem dolgoztam, bár néha még akkor is ott legyeskedtek. Rá kellett jönnie, ahogy nekem is, hogy a komolytalanság nem az egyetlen hasonlóság közöttünk. A továbbiakban sok időt töltöttünk a fiúkkal, és én a csajokkal is. Plázáztunk, és Starbucksba jártunk. Olyanok lettünk, mint egy nagy család. Szükségem is volt egyre, mert a sajátomat Magyarországon hagytam, és már kezdtek hiányozni. Na jó, rettenetesen hiányoztak időnként. Sokat gondoltam rájuk, minden este beszéltünk skypeon. Hiányzott az az idő, amikor a húgommal hülyéskedtünk a twitcamon. Tudtuk, hogy senkit sem érdekel, de ez nem állított meg minket. Mikor eljöttem, őszintén nem gondoltam volna, hogy hiányolni fogom őket. Szerettem a családom, de valahogy nem tudtam elképzelni, hogy magamon kívül tudok másra is gondolni.  London, és Niall megváltoztatott, jobb lettem tőle. Nagyjából ilyen gondolatokat ébresztett a dal, és Niall édes kis hangja. 

Végiggondolva a hét eseményeit felvettem a strasszos tornacipőmet, és kiléptem az ajtón. Nyári időjárás fogadott londoni idő szerint, siettem a Nando’sba, ahol már ott rendetlenkedett az öt fiú, és a csajok. Miattuk a forgalom több mint duplájára nőtt egy hét alatt. Egyébként is jót tett az összes Nando’s hírének, hogy a fiúk imádják, de hogy folyton ott ólálkodtak, oda csalta a közelben élő rajongók sokaságát, amitől népszerű lettem a főnöknél. Egész hirtelen váltam a kedvenc alkalmazottjává, ettől még jobban megundorodtam tőle. Az élet szép volt, és akkor még nem sejtettem, hogy egy nap minden bonyolultabbá válhat.

××× 

Kicsit később érkeztem, mint terveztem, és egy kissé elgondolkodós, emlékezős részre sikerült. Nem szeretnék magyarázkodni, mert spoiler mentesen az lehetetlen, és egy titkot sem szeretnék kiadni. Nagyon köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket, és az új feliratkozókat is!

Szeretlek titeket! xx 

Annie