×Chapter 17×

- Köszönöm – mondtam, miközben felálltam mellőle. Ugyanis már órák óta nem ettem, és biztosra veszem, hogy ő még régebben művelte a csodás tevékenységet. Biztos éhes. Majd a telefonommal a hálószoba felé indultam. 

- Ugyan mit? – kérdezte meglepetten, és utánam indult. 

- Hogy itt vagy – megálltam, egyenesen a szemébe néztem, végig simítottam az arcán, úgy igazán. Szeretettel teli mozdulatom után egy pillanat alatt megpördültem és sietősen berohantam a szobába. Még mielőtt újra elérzékenyülök ettől a szempártól. Rájöttem, hogy kicsit félek tőle, mert a közelében mindig olyan érzékenynek, és sebezhetőnek érzem magam, továbbá a késztetés, hogy kiteregessem féltve őrzött gondolataim… megijeszt. De ez már nem érdekel. Vagyis nem annyira érdekel. 

Az ágyra ülve kezdtem pötyögni telefonomon, gondoltam rendelek egy hatalmas pizzát. Niall a szekrény előtt állt és nézett, mikor egyszer csak megszólalt; 

- De utána pakolsz, és megyünk – s közben felém hajított néhány ruhadarabot a szekrényből. 

- Most veszekedjek emiatt? – mutattam nevetve a széthajigált ruhákra, de amint felfogtam, mit mondott, döbbenten néztem rá. 

- Csak nem gondoltad, hogy itt hagylak? – kérdezte, és leült mellém. 

- Nem gondoltam semmire. Tudod, én ebben a percben élek, és erre a percre gondolok. Nem tervezgetem a jövőt, mikor minden tökéletes – mondtam s üres tekintettem a szoba túlsó végébe szegeztem, majd ismét a telefonomat nyomkodva hozzá tettem. – Nem hagyhatom itt a munkám – húztam el a szám. 

- Azt megoldom. Tudod, nem is olyan rossz ez a hírnév, ha jól ki tudja használni az ember – nevetett, és legyintve ő is telefonja után kutakodott a zsebében. 

- A fiúk mit szólnak ehhez? – tettem fel a legfontosabb kérdést. 

- Imádnak. Ha nem így lenne, nem segítettek volna meglógni – mondta egyszerűen, majd elindult kifelé a szobából. 

- Akartam is kérdezni. Hogy intéztétek ezt el? – tettem fel végre azt a kérdést, ami már az első pillanattól itt bujkált bennem azóta, hogy besétált az ajtón. Niall huncut mosolyra húzta a száját. 

- Szóltam nekik, hogy jövök. Támogatták az ötletet, és egy óra múlva már úton voltam – legyintett. 

- Mit szólt a menedzser pasas? – erőszakoskodtam, mire megfordult és kisétált a szobából, de még visszaszólt. 

- Nem tudom. Vele nem beszéltem. 

- Remek. Szóval szó szerint meglógtál… - sóhajtottam magam elé, de valószínűleg azt már nem hallotta. 

Mesélő: 

- Hol van Niall? – kérdezte idegesen Paul? 

- Biztos vagyok benne, hogy nemsokára visszajön – mondta Louis, próbálva nyugtatni az ideges embert. 

- Nem jelenhettek meg nélküle. Még kombinálni kezdenének. Tudjátok milyen a média. Azonnal ránk szállnának. Így is mindenki a menedzsment ellen fordult a mikrofon ügy miatt. 

- Úgy beszélsz, mintha nem lenne valós az a probléma – vágta rá unottan Harry, haját piszkálva. Még mielőtt Paul válaszolhatott volna a szemtelen, de teljesen igaz megjegyzésre, Zayn vágott közbe. 

- Nyugodj meg. Vissza fog érni – legyintett, de ez csak még idegesebbé tette a férfit. Nem értette, hogy lehetnek ennyire nyugodtak a fiúk, ha Niall egyszerűen csak úgy eltűnt. Fogalma sem volt róla, hogy nem egyszerűen csak eltűnt. Nem is sejtette, hogy mind neki falaznak, ahogy azt sem, hogy ezt azért teszik, mert az egész káosz oka, egy egyszerű lány. A teljesen átlagos lány, pedig az, akivel nem is olyan régen megerősítették, hogy csupán barátok. 

Becca: 

Amíg én pizzát rendeltem, Niall beszélt a főnökömmel. Hatalmas vigyorral az arcán tért vissza a szobába, és közölte; 

- Sikerült, kaptál egy hetet – mosolyodott el a tőle megszokott bájos stílusban. Imádom ezt a mosolyt. 

- Egy egész hetet? Mit mondtál neki? – kérdeztem ledöbbenve. 

- Csak, hogy ha visszajöttünk, egy hétig csirkeként fogom népszerűsíteni a Nando’st – mondta büszkén, mire elkerekedett szemekkel bámultam, ő pedig állta rémült pillantásom. Abban a pillanatban elképzeltem, ahogy a csirke jelmezben riszál… fura volt. Na jó, talán tőle nem olyan fura. 

- Te ebbe belementél? 

- Dehogyis. Én találtam ki – mutatott magára büszkén. Nem bírtam tovább. 

- Szerinted ehhez mit szólnak majd a többiek, és Paul? – tettem fel a kérdést tagoltan, eléggé kiakasztott az ötlet. Persze, azért elképzeltem csirke ruhában és nem mondom… Na, mindegy. 

- Semmit, ugyanis nem ment bele. De beszélgetnem kell majd a rajongókkal, és foglalkozni velük. Nem hinném, hogy gondot jelentene. Szeretem őket, és teljesen mindegy, hogy az utcán találkozom velük vagy a Nando’sban, vagyis… ha jobban átgondolom, azért a Nando’s mégis jobb – ecsetelte vigyorogva, én meg megkönnyebbülve sóhajtottam. – De azért mókás lett volna csirke jelmezben, és komolyan gondoltam – tette hozzá elgondolkodva, mire mosolyogva megráztam a fejem, hogy végre eltűnjön onnan a csirke Niall, aki szégyentelenül vonaglik egy kisebb tömeg előtt. Mit is gondolhatott, mikor ez eszébe jutott. Biztosan nem normális. 

Gyorsan beledobáltam néhány ruhadarabot egy bőröndbe, felkészültem az indulásra és küldtem egy SMS-t Perrienek; „Egy hétig nem leszek. Szólj mindenkinek, ha keresnének. Amint visszajöttem, csajos nap! xx” – elküldtem, és visszanéztem, hogy nem felejtek-e ott valami fontosat, aztán magunk mögött hagytuk a házat. 

Egész úton sikerült azon agyalnom, mennyire fura dolog ez. Kevéssé sem szokás, hogy egy turnén lányok vegyenek részt. Milyen dolog ez? Nem természetes. Végül azzal nyugtattam magam, hogy csak egy hét lesz az egész, és úgy szeretem őt. Ahogy erre gondoltam, egy kicsit meg is akadtam. Olyan érzések kavarogtak bennem, amitől vigyorognom kellett hirtelen. Mégis… olyan meglepően fura volt. Viszont, amint a kínos érzéseket lecsitítottam magamban, egyre vadabb dolgok kerültek előtérbe. A következő Paul volt. Mert ugye, ő mit fog majd szólni az egészhez. Nem mintha túl sok köze lenne Niall magánéletéhez. Vagy van neki? Ki tudja. 

Egész úton azért imádkoztam, hogy el ne késsen, nem akartam, hogy miattam viselkedjen felelőtlenül. Igaz, hogy ezzel az aggodalmammal elkéstem, mert maga a tény, hogy eljött is, hatalmas felelőtlenségnek számított. Végül oda értünk szűkösen, majd később beszéltünk Paullal is. Aki ezúttal sokkal kedvesebb volt, mint legutóbb. Minden teljesen simán ment. Niall olyan volt, mint egy mesebeli herceg. Tökéletes. Amíg őt meg nem ismertem nem is sejtettem, hogy valójában ezt szeretném. Mindig is ő kellett, és erre csak akkor jöttem rá, mikor már ott volt.  

Délután végig sétáltam a fiúk között, akik éppen az esti koncert előtt pihentek. Jobban mondva játszottak, és lustálkodtak. Körülöttük a „táj” fantasztikus látványt nyújtott. Minden felé szétszórt ruhadarabok, és… talán kaja maradék. – Ez például hány napos lehet – gondoltam, és képzeletben egy pizzára emlékeztető tárgyra mutattam. Szóval egyszerűen borzasztó volt. Kétlem, hogy bárminek lett volna saját helye. Pláne nekem, ebben a disznóólban. Épp elkezdtem összeszedni az igényesen elhelyezett ruhadarabokat, mikor; 

- Mit csinálsz? – kérdezte Niall, aki épp akkor bukkant elő a konyhából. 

- Összeszedem – feleltem egy vállrándítással és folytattam. 

- Ne szedd össze, ez nem a te dolgod – próbálta elvenni tőlem a már összeszedett darabokat, de én hátrébb léptem. 

- De az, akinek a dolga nyilvánvalóan nem fogja megcsinálni – vettem fel egy újabb darabot teljesen közönyösen. 

- Ugyan már. 

- Úgysincs semmi más dolgom, nem igaz? 

- Ha már így szóba hoztad… azt hiszem, éhes vagyok – mondta, én meg nevetve letettem az eddig felszedett ruhákat, és a konyhába indultam. Persze tudtam, hogy csak el akarja terelni a figyelmem a káoszról.

Nem is gondoltam arra, hogy az fog történni, ami később történt…  mert történt. Akkor jöttem rá, hogy az élet valójában egy nagy dráma, és én ezt már nagyon unom.

×××

Jelenleg még kicsit meg vagyok halva... Ó, kérlek, kérlek. Csak ne így gondoljak rájuk! (hihetetlen, hogy tényleg olvasni kezdtem azt a blogot, remélem ez az írásomon soha, de soha nem fog látszani, a jövőben sem. és igeen. Még mindig emlékszem rá.) Remélem megér ez a fejezet is néhány pipát, és kommentet! Bár mindent megteszek, hogy végre népszerű legyen ez a blog, jelenleg úgy tűnik, sosem lesz az. Nos... én írok szorgalmasan, és kampányolok továbbra is, hátha mégis sikerül. Jelenleg pedig köszönöm azoknak, akik olvasnak. Főképpen azoknak, akik kommentelnek, és pipálnak! Lehet, hogy nem túl érdekes rész, de ugye... mindenki tudja, hogy ez mit is jelent igazából. Mindenesetre, ma nagyon nem vagyok büszke magamra. (reméljük túlélem valahogy) Ezután a rész után kezdem érezni, miért is nem özönlenek "százával" a visszajelzések. Szóval...