×Chapter 1×


Első munkanapomon izgatottan keltem fel. Kihasználtam ezt, mert tudtam, nem sokáig tart majd ez a lelkesedés. Ha pedig a lelkesedés elmúlik, nos, az elég rossz hatással szokott lenni rám. Ezért ezeket a gondolatokat gyorsan elhessegettem.  Sietősen készültem és siettem a Nando’s-ba.

Kivételesen nem késtem el valahonnan. Szerencsére sikerült beérnem az első munkanapomra, és kész voltam teljes gőzzel belevetni magam a dologba. Egész nap pörögtem, és mindenkivel beszéltem néhány szót. A többiek imádni-valóak  a főnököt meg egész nap nem láttam. Szóval eltelt az első napom, és úgy éreztem ennél jobb már nem is lehetne. Sikeresen letudtam a napot, és hazafelé vettem az irányt.

Kitakarítottam a házat és végleges helyet kerestem a cuccaimnak. Egészen nagy ház lett, ahhoz képest, hogy egyedül élek benne. Eleinte főzni akartam valamit, de mivel nem tudok főzni, és nem is nagyon volt kedvem, inkább átöltöztem, és sétálni indultam. Próbáltam megemészteni a napot, és reméltem, hogy a holnapi is hasonlóan fog sikerülni. Magányosan jártam London utcáit, és ettől hirtelen olyan egyedül éreztem magam a világban. - Itt vagyok Londonban, mindig is erre vágytam mégis… valami hiányzik – gondoltam. Aztán leszidtam magam, amiért tipikusan emberi elégedetlenségben szenvedek. A Temze partján sétálgattam, figyeltem, ahogy a többi ember nem olyan magányos, mint én. Szóval azt hiszem kissé túlzásba vittem a gondolkodást, túl sokáig voltam összezárva a saját gondolataimmal. Általában ez a következménye. Vagyis valami elképesztően rosszul érzem magam olyan miatt, ami eszembe sem jutott volna. 

Csak sétáltam, majd megálltam, és a vizet bámultam vagy 10 percig. Gyönyörű volt. Még nem néztem magam elé úgy indultam tovább, mikor valaki belém szaladt. Értetlenül rá néztem, mire maga elé mormogta; - Bocs – aztán tovább sietett. Megelégeltem a sétálgatást, és haza indultam.

Másnap reggel 5 percet késtem a Nando’s-ból, ami nálam nem nagy szám, de a főnök majdnem letépte a fejem. Nem tudom, mi a baja. Pedig nagyon igyekszem. Már a második napomon megkaptam a fejmosást, ami nálam csak annyit jelent, innentől nem leszünk túl jóban. Ettől a ténytől még rosszabbul érzem magam. Nincs körülöttem senki, akit ismerek, és egyedül nem lehet semmit csinálni. Hiába várom a munka végét, ami vészesen közeleg, mert hazamegyek az üres lakásba, és tudom, megint nem fog történni semmi. Talán nem is az számít hol élsz, hanem az, kivel. Ezek a hihetetlenül negatív, agypusztító gondolatok jártak a fejemben, mikor bejött öt vidáman nevetgélő fiú. Természetesen nekem kellett kiszolgálnom őket. Már elég közel értek, mikor felismertem az egyiküket.

- Á, téged ismerlek – csúszott ki véletlenül a számon. De nem törődtem vele, mert egész sokszor előfordul, hogy kimondom az egyébként nem publikus gondolataimat.

- Hát, az nem kizárt. Minket mindenki ismer - válaszolta egyszerűen mosolyogva. Így sokkal kedvesebbnek tűnt.

- Mert mindenkinek nekimész? Akkor már nem is érzem magam olyan különlegesnek – válaszoltam, mert szükségesnek éreztem elmagyarázni, mire gondoltam.

- Az te voltál? Bocsi - jegyezte meg, és lehajtotta a fejét. A többiek csak vigyorogtak.

- Amúgy Becca - mondtam mosolyogva, hogy ne legyen ilyen kellemetlen a hangulat.

- Harry – válaszolt, és erre közelebb hajoltam, hogy jobban megnézzem magamnak, majd a többiekre néztem.

- Istenem, de buta vagyok – mondtam hirtelen nevetve – Akkor már tudom, honnan kellett volna ismernem titeket – jegyeztem meg, és elmentem, mert közben leadták a rendelésüket.

Már menni készültek, Harry szólt nekik, hogy menjenek csak előre. Legalábbis úgy tűnt, mert ő ott maradt a többiek elmentek. Talán észrevette, hogy figyelem, mert bólintott a fejével, hogy menjek oda. Leültem vele szemben és mutattam, hogy hallgatom. Nézett egy pillanatig, már azt hittem sosem szólal meg.

- Figyelj, sosem haragítanék magamra egy ilyen szép lányt. Add meg a számod, és kiengesztellek valahogy – mondta, de a hangjában volt valami, ami miatt nem tartottam ezt jó ötletnek. Nem akarok egy reggel olyan címlapot látni, amin én vagyok, mint új áldozat.

- Erre semmi szükség, nem haragszom –mondtam, és fel akartam állni, de megfogta a csuklóm, és visszatartott.
- De én szeretném – válaszolta, valami kedves mosoly kíséretében. Értetlenül néztem rá, de fogtam egy szalvétát és ráírtam a számot, majd otthagytam őt. Természetesen a késésem után még üldögélek is a vendégekkel. Ezért is kaptam a főnöktől. Komolyan, ennek mi baja?

Nos, most biztos mindenki arra gondol, hogy gyenge jellem vagyok, amiért hagytam magam, és mégis megadtam a számom. Lehet, hogy az vagyok, de az utóbbi napokban annyira magányos voltam, hogy kell valami társaság, és mióta itt vagyok, ő volt az egyetlen, akiben ezt látom. Társaságot. 

4 megjegyzés:

  1. Harry?? Én azt hittem, Niall, már úgy vártam, hogy róla szóljon...
    De hát azért kíváncsi vagyok, csak beugrattál :-D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen... hirtelen ötlenél fogva, szándékos kis fordulattal indítottam:D
      Majd meglátjuk hogy alakulnak a dolgok.

      Törlés
  2. huh ez engem is meglepett :) Nagyon tetszik :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Annyira boldog vagyok, mikor meglepődtök azon, amit írok!:D

      Törlés